Nemrég egy teljesen hivatalos ügyintézésen jártam, ahol meg kellett adnom a foglalkozásomat. Amikor kimondtam, hogy dietetikus, konkrétan láttam, ahogy végigfut az ügyintéző agyán, az elmúlt pár nap összes „bűnözése”. És persze azonnal jött a szabadkozás: „Hú, hát én nem eszem túl egészségesen, meg a múltkor is…”
Ez nem egyszeri eset, nagyon sokszor előfordul.
Ilyenkor úgy érzem magam, mintha tükör lennék. De a vicces az, hogy én meg sem szólalok, nem bírálok, nem nézem a másik kosarát vagy hasát. Mégis, a szakmám puszta említése elég ahhoz, hogy a másik emberben azonnal bekapcsoljon a belső kritikus.
Mintha a jelenlétemben felerősödne a saját belső lelkiismeret-furdalásuk, és úgy éreznék, azonnal magyarázkodniuk kell a tegnapi pizza vagy az elmaradt edzés miatt. Nem én világítok rá a hibáikra, hanem ők maguk kezdik el azonnal szkennelni a saját lelkiismeretüket. Mindenki pontosan tudja a lelke mélyén, hogy hol „csal”, hol kéne máshogy csinálnia, mit ront el – de a rohanó hétköznapokban ezt hajlamosak vagyunk elnyomni. Aztán szembejön egy dietetikus, és bumm: a rejtett bűntudat azonnal a felszínre tör, és elindul az önkéntes gyónás és magyarázkodás a tegnapi pizza vagy az elmaradt edzés miatt.
Hadd jegyezzem meg: A dietetikus nem azért van, hogy felerősítse ezt a belső bűntudatot!
Ha a dietetikus egy tükör, akkor én egy olyan tükör szeretnék lenni, ami megértést és egyensúlyt mutat, nem pedig ítélkezést. Mi, dietetikusok is emberek vagyunk, mi is imádjuk a finom falatokat, és pontosan tudjuk, hogy a görcsös bizonyítási vágy és a bűntudat sokkal károsabb, mint egy-egy jól megérdemelt süti.
Egyébként ha nem említettem volna van cukrász végzettségem is, szóval nem kizárt, hogy én sem csak salátán élek.
Te voltál már akaratlanul tükör a munkád miatt?
Thanks for sharing this post, it’s really helpful for me.
Glad to be of service.
This is awesome!!
Thanks.